Vácz Jenő SJ

 

  P.Vácz Jenő SJ – Isten kertésze

***

Kedves Barátaink
(Jenő atya halálának 2. évfordulójára)

Ma két éve, hogy Vácz Jenő atyát a Mindenható Isten az örök boldogsággal megajándékozta. Már ennyi ideje, hogy “nincs közöttünk”, de sokak szívében múlhatatlanul jelen van. Jelenlétét érezzük szüntelen itt az általa alapított házban is. Hisszük, hogy az Ő mennyei közbenjárásával fejlődött és fejlődik tovább az Életrendezés Háza, és szolgálhatjuk egyre szélesebb körben az életüket rendezni vágyókat. Akik ismerték, bizonyára emlékeznek az Ő “örömhírére”, melyet megosztott mindenkivel, aki nála megfordult. “Nekem a Jóisten a tékozló fiú történetében mutatta meg magát legteljesebben. Felfedeztem, hogy valamiért nem szóról szóra fordították a történetet. Nem csupán arról van szó, hogy az apa messziről meglátta a fiát, és elébe sietett, hanem szinte eszét vesztve rohant elébe. És nem megölelte, hanem a nyakába esett, nem megcsókolta, hanem össze-vissza csókolta, ahol érte. Ilyennek gondolom a találkozásunkat a Mennyei Atyával, aki bizonyára akarattal örökítette meg így magát az Evangéliumban.” Jenő atya! Te már megtapasztaltad Istenek ezt a végtelen, túláradó szeretetét. Kérünk, járj közben értünk, hogy e Nagyhétben megváltásunk eseményeit átélve és átelmélkedve, szívünk mélyéig átéljük Isten irántunk való, minden értelmet meghaladó szeretetét. Ámen Tartsunk össze! Szeretettel: Piffkó László, 2005. március 22.

***

Isten áldása volt
(Jenő atya halálának 3. évfordulójára)

Kedves Testvérünk!

Ma ünnepeljük Vácz Jenő Jezsuita atya 3. mennyei születésnapját. Álljunk meg egy kicsit és emlékezzünk Őreá, aki oly sok ember számára Isten áldása volt.

Jenő atyára gondolva legtöbbször utolsó találkozásunk emléke éled fel bennem, oly élénken mintha csak tegnap történt volna. Halála előtti napon egyedül látogattam meg Őt kórházi betegágyán. Már nagyon gyenge volt, saját erejéből nem tudott felülni ágyában, oldalára feküdt és így beszélgettünk. Belső tüze azonban még most is perzselő volt. Nem betegségéről, közérzetéről, gyengeségéről beszélt, erre irányuló kérdéseimre – mint ahogy a lényegtelen, szócséplésre nem érdemes témáknál szokás – rövid, lezáró válaszokat adott. Fontos kérdései neki voltak, és mind – mind arra irányultak, hogy folyamatban lévő ügyeink, munkáink hogyan alakulnak. „Mi újság az új épületszárny ügyében? Rómából jött már válasz, kapunk támogatást? Mikor tudjuk elkezdeni az építkezést? Boulad atya magyarországi látogatásának folyik az előkészítése? Lelkigyakorlatos csoportjaimnak vezetésére találtál helyettesítőt?” Kérdései mögött most is egyetlen szempont állt, az, amire egész életét föltette, szolgálni az embereket, rendezni, Isten felé irányítani életüket. Csak lassan tisztult bennem a kép, és tulajdonképpen csak most döbbenek rá, hogy a Jenő atyával töltött utolsó félórám mennyire megrendezett volt az élet Nagy Rendezője által. Szokatlan volt az is, hogy egyedül mentem hozzá, még inkább, hogy nem volt nála senki látogatóban, hiszen betegágya valóságos zarándokhellyé vált. Ha 1-2 órával később érkezem, már nem találkozhattunk volna, mert aznap déltől az influenzajárvány miatt elrendelték a látogatási tilalmat. Szobatársa sem volt bent, így meghitten, teljesen egymásra figyelve tudtunk beszélgetni. Én még nem sejtettem, – amit Ő meggyőződésem szerint igen – hogy ez az utolsó együtt töltött időnk. Részéről minden nagyon tudatos volt, kérdései mind a jövő felé irányultak, mintha csak egy képet szeretett volna maga előtt látni a jövőről, melynek középpontjában élete fő műve, az Életrendezés Háza állt. Válaszaim, talán nem voltak minden tekintetben reményt keltőek, de tudom, hogy a kétségeken hite felülemelkedett, és talán látta is maga előtt az új szárnnyal kiegészült házat, mely hűségesen áll szolgálatában a növekvő számban jelentkező lelkigyakorlatozóinknak. Nem adott tanácsokat és útmutatást a jövőre nézve, megvallom nem is volt bennem kérdés ezzel kapcsolatosan. Az ÉH szolgálatában, közös munkában, tervezgetésben és álmodozásban együtt töltött 5 év minden választ megadott számomra ezen a téren. Mélységes békesség és nyugalom áradt belőle. Készen állt az előtte álló útra, és arra, hogy élete művét véglegesen is Isten gondviselésére bízza. Következett a búcsúzás pillanata, mely minden hozzákötődő emlékem közül a legemlékezetesebb, és további életemre leginkább hatással lévő lett. Az üdvözlésnek, az elköszönésnek kialakult köztünk a szokványos és egyszerű rituáléja, a szóbeli köszöntés mellett mindig kezet nyújtottunk egymásnak. Ezzel a természetességgel nyújtottam én ekkor is felé kezemet és indult el az Ő keze is felém, de hirtelen kitért. Fölemelte, leengedte, majd jobbra és balra mozgatta. Itt állt meg, és kezeink ekkor simultak egybe. A kereszt jelét rajzolta fölém. Végső búcsúzásunkkor áldást adott.

Ez jellemezte az Ő egész életét, aki vele találkozott áldásban részesült. Az áldás maga a légkör volt, mely körülvette, mosolya, vidámsága, teljes odafigyelése, önmaga teljes odaajándékozása a másik embernek. Mindennek titka Istennel mélységesen egyesült élete volt. Részéről egy tudatos törekvés gyümölcse, hogy a vele töltött időt kegyelmi pillanatként élhettük meg. „Arra törekszem, hogy adjam magam, minél nyitottabban, mert az egész teremtésben is érzem ezt a csodálatos vonást, ezt az önárasztó, a több, a jobb felé beállítottságot.” Eszembe jut egy fiatalember, aki válása után összetörve érkezett hozzánk. Jenő atyával való első beszélgetése után könnyes szemekkel találkoztam vele házunk udvarán. Nem akartam faggatni, szerettem volna magára hagyni, de ö beszélni akart érzéseiről, melyek érezhetően oly erősen tolultak fel benne. „Mondd meg, mi bajom van énnekem!?  Most beszélgettem Jenő atyával, és betekintést kaptam az Ő életébe. 85 évesen teli van örömmel, derűvel és szeretettel, én meg összeroppantam volna, ha csak egy kis részét is kapom annak az életnek, mely mögötte van. Meghurcolták, üldözték, börtönbe csukták és mindez nem törte meg, hirdeti továbbra is Isten szeretetét.” Sokan részesültek ilyen és ehhez hasonló áldásban, melyről ez a fiatalember beszámolt. Jenő atya személyén keresztül Isten szeretete nyilvánult meg, mely oly erővel hatott ránk, hogy eltörpültek gondjaink, fájdalmaink. Felnyitotta arra a szemünket, hogy Isten mindig velünk van, utunkon mindig kísér, nincs hát mitől félnünk. Ismerjük sokan jelmondatát, mellyel ebben a hitben erősített bennünket: „Tartsunk össze! Ha Isten velünk ki ellenünk!”

Még ma is életek rendeződnek azokból a lelki élményekből, tanításokból, vigasztalásokból, melyeket Tőle kaptunk. Decemberben tanúja lehettünk egy ilyen felemelő eseménynek, mikor az Életrendezés Háza egy esküvőnek adott otthont. Közeli barátaink kötöttek házasságot, akikkel itt ismerkedtünk meg. Életük nehéz szakaszában kerültek kapcsolatba Jenő atyával. Lelkigyakorlatot végeztek nála és mindkettőjüknek lelkivezetője lett. Jenő atya kísérésével mindketten a megtérés útját járták be. Pár évvel ezelőtt ugyanarra a nyolcnapos lelkigyakorlatra jelentkeztek. Ekkor találkoztak először, és kis idő elteltével Isten életre szóló ajándékát ismerték fel egymásban. Legfőbb vágyuk volt, hogy örök hűségüket az Életrendezés Házában mondhassák ki egymás felé, mert számukra ez a ház a keresés, a megbékélés, az újjászületés, az egymásra találás háza,… azaz Jenő atya háza. Jenő atya fényképét a nagyterem bejárati ajtajával szemben helyezték el, hogy ezáltal is tudassák a vendégekkel, hogy Őt is meghívták. Az ifjú pár, és mindazok, akik ismertük Jenő atya szerepét az Ő életükben, tudtuk, éreztük, hogy valóban jelen volt és velünk ünnepelt.

Sokan vannak az Életrendezés Háza Baráti Körében, akik már nem ismerték Őt, mert életében még nem jutottak el ide, az általa alapított lelkigyakorlatos házba. Bizonyos értelemben öröm, hogy sokaknak valóban be kell mutatni Jenő atyát és az Ő munkásságát, mert ez azt jelzi, hogy legfőbb vágya halála után is teljesül. „Életrendezés Háza, ez az én boldogságom, életem koronája. Remélem, ha én megkapom a felső behívót, tovább él és egyre jobban kibontakozik.” Hála Istennek, növekszik Baráti Körünk. Sok új arc, rendezésre vágyó élet kopogtat ajtónkon, keresve békét, választ, gyógyírt, megértést és újult erőt élete útján. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy mindez nem csupán a mi munkálkodásunk gyümölcse, mert nem lenne ez így, ha nem kísérne minket továbbra is utunkon Isten áldása. Piffkó László, Püspökszentlászló, 2006. március 22.

***

Találkozásom Jenő atyával…

Találkozásom Jenő atyával halála előtt mintegy másfél évvel történt, és azt gondolom, hogy nagy bátorság és felelősség olyan emberről bármit is írni, akivel mindössze egyszer találkoztam. Mégis megpróbálom, mert életemben olyan változást hozott ez a találkozás, melynek segítségével talán ép lélekkel tudom élni nehéz keresztekkel terhelt életemet.

31 évig éltem második házasságban és amikor adottak lettek a feltételek, nagyon szerettem volna újra gyónni és áldozni, mert ezek hiányát mindig, minden szentmisén megszenvedtem. Így jutottam el Püspökszentlászlóra, Vácz Jenő atyához. Nagy várakozással és bizalommal indultam az útra Szekszárdról egy kedves hölgy társaságában, aki megszervezte a találkozást.

Már a bemutatkozásnál éreztem, hogy jó helyre jöttem, mert az atya mosolygós tekintetéből olyan nyugalom, békesség áradt felém, hogy minden szorongásom elmúlt, ami az úton felgyülemlett bennem. Alig vártam, hogy beszélgethessek vele. Ez hamarosan megtörtént, amikor bekísért pici szobájába, melynek különös hangulata volt. Ma is magam előtt látom az apró kis szobát, mely egyszerre volt hálószoba, dolgozószoba, ebédlő és templom, vagy legalábbis kápolna, de az mindenképpen! Itt élt és dolgozott Jenő atya, aki maga is kicsi, törékeny ember volt. Most már tudom, hogy lelkében viszont hatalmas erő lakott, óriási szellem, aki teljesen átadja magát mindig annak, akivel, vagy amivel éppen foglalkozik. Jó érzés volt a közelében lenni! Leült velem szemben, én meggyóntam az egész életemet, várva a feloldozást. Ő szó nélkül hallgatott végig olyan különös figyelemmel, melynek egész idő alatt hatása alatt voltam. Azt éreztem, hogy minden idegszálával figyel, csak rám, mert ott, akkor én voltam számára a legfontosabb. Szelíd, jóságos tekintetével gyónásom alatt végig bíztatott, hogy beszéljek bátran, ő figyel és ért engem, bízhatok benne. Ezért nagyon könnyű volt, hogy szinte „élte” velem az elmondottakat. Amikor befejeztem gyónásomat, letérdelt a szobájában lévő feszület elé, és hangosan imádkozott értem, a nevemen nevezve engem. Ezt olyan szívből jövő átéléssel tette, hogy még a lélegzetemet is visszafogtam, nehogy megzavarjam. Nem tudtam róla levenni a szemem, annyira a bűvkörébe vont, és szinte érezni lehetett Jézus jelenlétét, aki ott van közöttünk, és ő is az atya imáját hallgatja. Imája pedig leírhatatlan beszélgetés volt Jézussal, értem! Soha nem fogom elfelejteni ezeket a magasztos perceket, olyan felemelő érzés volt. Különös volt ez az együttlét, mint minden, ami körülvette őt. Rendkívüli ember volt.

Mikor befejezte imáját, feloldozott bűneim alól, szokatlan penitenciát adott nekem: keressem a kereszt értelmét, jelentését. Nagyon csodálkoztam ezen, de azonnal értettem is, és úgy éreztem, erre vártam, ezért jöttem, és megnyugodtam. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy  úgy rendezte a sorsomat, hogy amikor az életem fájdalommá, küzdelemmé, kétségbeeséssé változott, elvezetett sok jó emberen keresztül ilyen sugárzó, szeretetteljes emberhez, aki Jenő atya volt.

Lelkemben békével, hitemben megerősödve, sorsomat jó szívvel elfogadva azzal a tudattal jöttem el, hogy a rám váró nehéz éveket elbírom majd, mert lesz erőm hozzá. Csupán azt kívántam, hogy visszatérhessek újra ide, Jenő atyához. Szomorú, hogy már csak a temetésén lehettem jelen.

Hálával és köszönettel tartozom neki életem végéig azért az erőért és szeretetért, amit önmagából adott nekem. Nagyon nagy szükségem volt és van rá a mai napig.

Hitem és reményem szerint ő áldott volt az emberek között, és áldott az égiek között is. Kívánom, hogy így legyen! Kolhanek Károlyné