Aki Istennel kapcsolatba akar kerülni, meg kell tanulnia hallgatni III.

(Johannes Bours nyomán)

Isten valóban beszél

I. Isten az általa teremtett világon keresztül szól hozzánk

Isten áttetsző médiumként használhatja fel a teremtett világot önmaga kinyilatkoztatására: megszólít, közeledik hozzánk, feltárulkozik általa. Ő maga!

A Szentírás szerint az ég és a föld, a nappal és az éjszaka Isten szavának néma hírnökei, amit a 19 zsoltár egy szintre helyez az isteni törvényben kihirdetett szóval. A természet eseményeiben hallhatóvá válik Isten hangja, és megnyilvánul hatalma és életbősége, legbenső valója (Zsolt 29,50; 97). A teremtményekben felragyog bölcsessége, amely az örök világosság kisugárzása, Isten szeplőtelen tükre és jóságának képmása (Bölcs 7). Egyszóval: „az egész föld tele van az Úr dicsőségével” (Szám 14,21), amelyet minden ember felismerhet, mivel a föld „teofánikus”, vagyis „látható alakban engedi megjelenni Istent”.

„A világ tehát a maga egészében, ahogy az egyes létezők és minden egyes igazság is, Isten feltárulkozása.” (Hans Urs von Balthasar)

„Akit a teremtmények ilyen ragyogása sem világosít meg, az vak; akit ennyi kiáltás sem ébreszt fel, az süket; … aki ennyi jelből sem ismeri föl az Ős okot, az oktalan.” (Bonaventura)

„Egyetlen hatalmas hangról van szó, mely évszázadokon át folyamatosan növekedett és modulációk hosszú sorának eredményeképpen … végül emberi alakot öltött.” (Nikolaus Cusanus)

Az embernek az a feladata, hogy fülelve meghallja, bizonyos értelemben önmaga számára megfejtse Isten hívó szavának a teremtett dolgokban megnyilvánuló beszédét.

II. Isten állami, társadalmi, egyházi törvények, szabályok és rendelkezések által is szól hozzánk

Ezeket a Szentírás könyvei, karizmatikus vezetők vagy rendes nyilvános események (demokratikus szavazások és hasonlók) közvetítenek számunkra.

A teremtett világ ember által felfedezett sokféle szabályszerűsége, a törvényes tekintély és az intézmények rendalkotó irányelvei valóban olyan megjelenési formák és közvetítő instanciák lehetnek, amelyekben Isten életet ígérő szava és hívása testet ölthet vagy hallhatóvá válik.

Az „élet tíz szava”, e törvény mintegy kijelöli azt a területet, melynek keretein belül „körös-körül” jól lehet élni és az ember tetszését lelheti Isten szép világában.

A törvény szerepet játszik az emberek rendezett együttélésében, és kijelöli a helyes, az életet támogató viselkedés külső határait, leginkább szolgáló jellegű segítő-funkciót tölt be. Marc Oraison a következő képpel szemlélteti ezt: „Ha Marseille-be szeretnék autóval eljutni, követem a kereszteződésekben elhelyezett táblákat. A kanyarban nem azért térek jobbra, mert betartom a tábla útmutatásait, hanem mert Marseille-be szeretnék eljutni. Élek tehát az útmutató táblák kínálta segítséggel.” Hasonlóan a törvények is nélkülözhetetlen útmutatók. „Viselkedésem dinamikájának azonban nem a törvény a vonatkoztatási pontja”, következésképpen nem is döntő eszköze Isten hozzám intézett hívása meghallásának.

Jézus, jóllehet a törvény az Ő értelmezésében is Isten akaratát tárja fel, a törvénnyel összefüggésben tett kritikus megjegyzéseiben mégis lerántja a leplet a „vallásos” ember egyik őskísértéséről, ti. arról a késztetésről, hogy kínos pontossággal végrehajtott vallási és erkölcsi, a törvényhez igazodó és Isten előtt felmutatandó teljesítményekkel igyekezzen igaznak látszani, s ezáltal alapvetően saját erejéből üdvözíteni önmagát.

Szent Pál, „Krisztus törvényéről” (Gal 6,2) beszél, a hitből fakadó új törvényről (Róm 3,31), melynek teljesítése a szeretet (Róm 13,10). A hívő csak ennek a törvénynek van alávetve. Lényegében azonban nem betűkkel és paragrafusokkal meghatározott előírásokból álló „törvényről” van itt már szó, hanem a szóban forgó törvény maga a Szentlélek, aki belülről irányítja és vezérli az embert (vö. Gal 5,16). Krisztus bennünk lakozó szeretete teszi képessé és sürgeti az embert Isten akaratának teljesítésére. Egyszóval, az új törvény – ahogyan arra Aquinói Szent Tamás felülmúlhatatlanul rámutatott – a bennünk lakozó Szentlélek. Ezt a „törvényt” már nem kőtáblákra vésték, hanem a szívünkbe írták; nem „betű, mely öl”, hanem „Lélek, mely éltet”, s a hívő immár ennek tartozik engedelmességgel (vö. 2Kor 3,3kk).

III. Isten szól hozzánk különleges meghívottjain keresztül

(a) A prófétákon keresztül.

(b) Az Egyház közössége által.

(c) Az eseményeken keresztül is hív minket: a világban zajló történéseken, a világtörténelemben és személyes élettörténetünkben adódó, jelenlegi társadalmunkat és élettörténetünket meghatározó helyzeteken és találkozásokon keresztül. Különösen a II. Vatikáni zsinat szentelt fokozott figyelmet az „idők jeleinek” (GS 4; PO 9), melyek felhívását az evangéliumok fényében kell felderíteni.

A hallgató figyelés

I. Ahhoz, hogy Isten hozzám intézett hívását meghalljam, kézbe kell vennem a Szentírást, hiszen az egyedülálló módon Isten szava.

(a) Olvasnom és elmélkednem kell, Isten bensőmben megszólaló hangjára figyelve, kutatva, merre hív és merre vezérel Isten Lelke. Ha a Szentírás valamelyik mondata, képe vagy alakja különösen megérint, elgondolkodtat és cselekvésre ösztönöz, akkor épp abban fedezhetem fel Isten hozzám intézett sajátos hívását. Hasonlóan érvényes az Írás szava számomra közel hozó, „közvetítő instanciákkal” való találkozásra is: ilyen lehet a prédikáció, a lelki beszélgetés, a szentek életével való foglalkozás, szent életű emberekkel való találkozás stb. Ezeknek üzenetértékük van, amit természetesen előbb „meg kell fejteni”, oly módon, hogy készen állunk Isten szavának meghallására: „Istenem, mit akarsz ezzel nekem/nekünk mondani?”

(b) Nap mint nap feltenni a kérdést: szűkebb és tágabb életvilágomban hol, milyen eseményekben és találkozásokban, milyen kapcsolatokban és konstellációkban rejlik számomra Isten hívása.

Szükségünk van a nap folyamán néhány perc távolságtartásra, hogy vissza- és előretekintsünk, hogy a számtalan, gyakran véletlenszerűnek tűnő mindennapos eseményekről megkérdezzük: hol szól és szólít meg Isten?

Az ima e formájának, vagyis az Isten jelenlétében végzett nyugodt, rövid elgondolkodásnak a rendszeres gyakorlata, főleg a nap második felének kezdetén, elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy „csupa fül” lehessünk a pillanat szólítására. Amikor valaki gyakorolni kezdi ezt a fajta imádságot, mindenekelőtt megtapasztalja, mennyire felületesen éli a hétköznapokat, mennyire átsiklik jelek fölött és nem vesz észre indíttatásokat.

II. A „szerető figyelem imájának” rövid napi gyakorlatán kívül alkalmanként hosszabb imaidőkre is elengedhetetlenül szükségünkvan. Csendes szemlélődésről van szó, mely begyűjti a hétköznapok „jelzéseit”. A kontempláció szónak tulajdonképpen ez a jelentése: együtt-látni, összeszedni.

Heinrich Spaemann a következő kommentárt fűzi ehhez: „A hallgatás bensőségében válik hallhatóvá az Úr kopogtatása (Jel 3,20) és hangja, amikor a hallgatás már fülelő hallgatás. A fényben azok részesülnek, akik megtapasztalták a sötétséget, az ébresztő szó pedig azok osztályrésze, akik kifogytak már a szavakból. A hallgatásnak azonban ehhez kellőképpen mélyre kell nyúlnia és kitartónak kell lennie.

A sok, olykor egymásnak ellentmondó hang közül melyik Isten hangja? Mire megyek a hitbeli meggyőződésemmel, hogy Isten szól bennem és általam, ha egészen más tényezők is hallatják bennem a hangjukat: jelen van önzésem és rendetlen ösztöneim hangja, az autoritások és társadalmi plauzibilitások bensővé tett hangja, és ott vannak környezetem reflexei, illetve a mindenkori hangulati állapotomtól és kedvemtől függő ábrándozások és érzelmi természetű elképzelések is. Mindezek közepette hol érhető tetten Isten hangja, hol munkálkodik itt Isten Szentlelke?