MINDENSZENTEK

A mai ünnep, mondhatnánk egy kicsit halottak napja is, mivel valamennyi testvérünkre emlékezünk, akik „fehér ruhában, pálmaággal kezükben” ott állnak az Úr trónja előtt. (Jel7,2-4; 9-14)

Csak „tréfaként jegyezném meg”, talán még a megrögzött ateisták közül is nagyon sokan ott állnak az úr trónja előtt, hiszen egész életük folyamán Isten létezésének kérdésével küszködtek „másokért élő emberként”, mint ahogy ezt Jézus tőlünk is elvárja.

De ne csak a holtakra gondoljunk. Tekintsünk magunkra is, akik itt állunk az oltár előtt, ahol Krisztus teste és vére által részesülünk a megváltásból, az Úr dicsőségéből.

A szentség ugyanis nem erkölcsi kategória, sokkal inkább ontológiai állapot. Minden és mindenki szent, akik Istenhez, Jézushoz tartoznak. Gyakorlatilag mondhatnánk, hogy mindannyian szentek vagyunk, hiszen teremtettségünk folytán az ÚRÉI VAGYUNK. Természetesen, ha szabad akaratunk folytán nem zárkózunk önközpontú világunkba. Ezért is nevezték az első krisztusiak magukat szentnek.

Tehát minden szent, ami Istenhez, Jézushoz tartozik. Az Egyház, bár gyarló emberi közösség, de Jézushoz való tartozása okán szent. Ugyan így szent a Földünk, amit óvni kellene és nem tönkretenni. De a „szentföld” is szent az ott zajló sok háború ellenére, mert Jézus lába nyomát hordja magán, aki ott született, élt és halt meg értünk. A Biblia, a Szentírás, mert az Istennek az emberrel kötött szövetségét és Jézus életét mondja el számunkra. A templomok, a kápolnák ahol Krisztus testét őrizzük az Oltáriszentségben, szintén szent helyek. Gyakorlatilag mi is Isten templomai vagyunk, ha Isten Lelke lakik bennünk, ahogy szent Pál írja a korintusiakhoz írt első levelében.

Áttetszővé tettük magunkat Jézus számára, mondhatnám „zárójelbe tettük magunkat”, hogy ne az „egónk” ragyogjon, hanem Krisztus fénye világítson bennünk.

Mócsi Imre jezsuita szerzetes írta egy alkalommal egyik könyvében:

„Egy kisfiú a nagymamájával egy napsütéses nyári napon belépnek a templomba. Körbe-körbe ragyognak az üvegablakok. A kisfiú a színpompás képeket nézve megkérdezi: Kik azok a bácsik, nénik, akiket ott láthatunk? A nagymama így válaszol: Tudod, ők a szentek.

A gyerek ősszel első osztályba kerül. Az egyik hittanórán a szentekről beszélgetnek hitoktatójukkal. A hitoktatónő megkérdezi a kicsiket: ’Tudjátok-e, hogy kik a szentek?’ A gyerek azonnal jelentkezik és mondja, ha tud valamit. A kisfiú így válaszol:

’A szentek azok, akik átengedik a fényt!’”

Zseniális válasz! Ennél jobb definíciót Karl Rahner kiváló teológus sem találhatott volna! Vagyis „egónkat” zárójelbe téve áttetszők vagyunk. Nem tükrök, hanem tiszta üveglapok, melyen átragyog az Isteni fény, a napsugár. Nem magunkat látjuk/láttatjuk a tükörben, hanem a napsugarat, „Istent”, mely átragyog az üvegen!

Még egy bájos történet!

Szent Ferenc, Leó testvérrel sétál egy patak mellet. Leó, szomorúan megjegyzi, hogy a csillogó patakhoz képest ő fénytelen, bűnös ember, pedig szíve vágya, hogy szent legyen. Ferenc így válaszol:

„-Mit gondolsz, miben áll a szív tisztasága?

-Ez abban áll, hogy nincs hibánk, amit szemünkre vethetnénk magunknak – válaszolta gondolkodás nélkül Leó.

-Most már megértem szomorúságodat – mondta Ferenc. – Mert hiszen mindig van valami, amit szemünkre vethetünk.

-Igen – hagyta jóvá Leó -, és éppen ez az, ami engem elkeserít. Sohasem fogom elérni a szív tisztaságát a szentséget.

-Ah, Leó testvér, higgy nekem! Ne foglalkozz te annyit a lelked tisztaságával! Fordítsd tekinteted Istenre! Csodáld! Örvendezzél azon, hogy van! Ő, aki maga a szentség, a tisztaság! Adj hálát neki önmaga miatt! Ebben áll, kicsi testvérem, a szív tisztasága. És amikor te így Isten felé fordultál, többé már ne fordulj vissza önmagadhoz! Ne kérdezd, mennyit haladtál. Az azon való bánkódás, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy bűnösnek találjuk magunkat, még csak emberi érzelem, nagyon is emberi. Magasabbra kell emelni tekintetedet, sokkal feljebb. Van Isten, és létezik az ő mérhetetlensége, az ő változhatatlan fényessége. Annak van tiszta szíve, aki nem szűnik meg imádni az élő és igaz Urat. Akinek egyetlen törekvése, hogy Isten életére odafigyeljen, és aki képes minden nyomorúsága közepette Isten örök ártatlanságában és örömében fürdeni, aranylóan, mint a porszem a napsugárban. Ez az emberi szív egyszerre kifosztott, és minden gazdagsággal teljes. Elég neki, hogy Isten maga Isten. és ebben találja meg minden békéjét és gyönyörűségét. Isten pedig maga a szentség és a tisztaság.

De a szentség nem önmagunk kiteljesítése, még csak nem is valamiféle teljesség, melyet az ember megszerez önmagának. A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk; és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk az ő teljességére.

Elmerülni Isten dicsőségének szemléletében, testvérem, Leó, felfedezni, hogy Isten valóban Isten, örökké Isten, mindazok felett, amik mi vagyunk és lehetünk, és örvendezni azon, hogy ő van, elragadtatásba esni örök ifjúsága előtt, hálát adni neki önmaga miatt; ezt követeli leginkább az Úr szerelme tőlünk, melyet a nekünk adott Lélek kiáraszt szívünkbe. Ebben áll a szív tisztasága. Ezt a tisztaságot nem lehet elérni ökölbe szorított kézzel és megfeszülve.

Egyszerűen nem szabad megtartani semmit önmagunkból. Mindent ki kell seperni. még szorongásainkat is. Tiszta helyet kell készíteni. El kell fogadni azt, hogy szegények vagyunk. Le kell vetni mindent, ami nyomaszt bennünket, még hibáink súlyát is. És csak az Úr dicsőségét kell már szemlélni, s engedni, hogy az minket átjárjon. Isten él, s ez egyedül elég. Akkor a szív könnyűvé válik. Többé nem érzi önmaga súlyát; mintha kicserélték volna. Mint a pacsirta, megrészegül a tér tágasságától, s az ég azúrjától. elhagy minden gondot és aggodalmat. A tökéletesség utáni vágy is megváltozik. Egyszerűen tisztán Istent akarja. Istent magát. És Isten betölti a szívét.”

(P. Eloi Leclerc O.F. M.: Egy szegény ember bölcsessége)

Hofher József